Egy várpalotai kismama mindennapjai

Mikor elkezdtem ezt a blogot, azt hittem, hogy mindig lesz miről írnom, de most látom, hogy lassan egy hónapja nem volt bejegyzés. Ez persze betudható a lustaságomnak is, de nem is volt igazán túl nagy történés az életünkben az elmúlt hetekben. Hogy ez jó vagy sem, majd később gondolkodom rajta.

A mai napon megkezdődött a terhességem utolsó, naptár szerinti 40. hete. Fura, mert azt hittem, hogy ekkorra már Viola a neki készített szobában fog szuszogni/sírni/mocorogni, de levontam a tanulságot: nem szabad az ultrahangos becslésekben bízni. Becsaptak a néhány napja jelentkező jósló fájások is, amik lassan felemésztik a türelmemet. Szerencsére itthon van velem a férjem, akiből erőt meríthetek. Plusz öröm a mai napon, hogy éjszaka nagyon szép hótakaró fedte be a várost. Kivételesen nem hatalmas szél kíséretében érkezett az égi áldás, ami számomra így sokkal kedvesebb jelenség.

Hétvégén meglátogatott egy barátnőm, akinek már 3 és féléves a kislánya és közölte, hogy mennyivel másabb formájú a hasam, mint neki volt a terhessége végén :-)) Hiába, no, nem vagyunk egyformák (arról nem beszélve, hogy még csak nem is vagyunk egy súlycsoport), amiről számtalanszor megbizonyosodtam a vizsgálatokra járva, ahol több tucat kismamával és pocakkal találkoztam.

A végére még egy rövid történet: CTG vizsgálaton jártunk (azt hiszem, már a negyedik alkalommal), aminek a lényege, hogy a magzat mozgása közben észlelje, hogy a méhlepény képes-e még életben tartani a babát, ha majd eljön a szülés ideje. Ennek feltétele persze, hogy mozogjon a kicsi, amit az első három vizsgálaton jól teljesítettünk, ám negyedszerre Viola úgy gondolta, hogy ez már nem izgalmas és (bár előtte még vígan nyújtózkodott) szépen elaludt. Öröm volt hallgatni az egyenletes szívverését, de sajnos az eredményes vizsgálathoz ez nem elegendő. Mivel én nem tudtam felébreszteni (ki a fene ébresztgeti a babáját a pocakjában?), ezért az asszisztens lépett akcióba és pár határozott mozdulattal megrázta a pocakomat. Képzelem, mennyire nem tetszhetett ez neki, mivel már a 4D-s ultrahangon is látszott, hogy zokon veszi, ha felébresztik. A lényeg, hogy végül eredményes lett a vizsgálat, én pedig levontam a következtetéseket: legközelebb indiánszökellésekben megyek, hogy mire a kórházba érünk, ébren legyen a baba :-)))

A terhességnek sokféle jele mutatkozik a nőkön, valamelyik kellemes, valamelyik nem, de mindegyiket el kell viselni, nem vitás. Mivel ez az első terhességem, számomra minden változás újdonságnak hat és a pillanatnyi állapotomtól függ, hogy éppen jókedvűen vagy nyűgösen fogom fel. Az egyik ilyen átmeneti átváltozás a vizesedés (szerencsésebbeknél nem jön elő, de én nem abba a kasztba tartozom), ami így a szüléshez közeledve egyre durvább formában jelenik meg a lábamon. Fájni ugyan nem fáj (csak ha megnyomkodom a lábfejem, de ezt valahogy meg tudom állni, hogy ne tegyem), viszont egyetlen egy cipő jön már fel csak a lábamra, így a többi a cipős szekrényben várja sorsa jobbra fordulását.

Képet nem szeretnék mutatni a jelenségről, mert páran átértékelnék a gyermekvállalási szándékukat (naná, hogy lefényképeztettem a férjemmel), de elég róla annyi: Shrek elbújhat a virgácsaival az enyémek mellett, sőt, egyik nap még azt is megállapítottam, hogy lehet, az egyik ujjamat el kellene távolítani, hogy a többi kényelmesen elférjen. Persze, nem volt semmilyen öncsonkítás, minden a helyén maradt, mégis várom már nagyon, hogy visszanyerjék eredeti alakjukat az amúgy sem kisméretű lábaim.

Sokat olvasgatom, vagyis inkább csak olvasgattam kezdetben a netet, mit írnak a terhességről, a szülésről. Ma már csak a terhesség hétről-hétre infóit követem és bár tudom, hogy nem minden várandósság egyforma, akkor sem tudok azonosulni azzal, hogy a baba ebben a korban már egyre kevesebbet mozog a szűkebb hely miatt. Lehet, hogy a mi gyerekünk nem olvasta ezt az állítást. Mindegy, hogy éjjel van vagy nappal, sokat mocorog a kis albérlőm. A helyhiánnyal úgy küzd, hogy keresztben kinyomja magát, ezáltal a gömbölyű hasamból kocka alakú lesz, amit a fitneszkövetők is megirigyelhetnek. :)

Aktív életmódjának másik tanúbizonysága, hogy szinte mindennap csuklik az Aprónép. Az interneten szerzett tudásom alapján ennek az az oka, hogy benyeli a magzatvizet. Ha ez igaz, akkor kezdek aggódni, hogy mi fog nálam elfolyni, amikor beindul a szülés :)

Hétvégi programunk a kórház megismerése volt. Mivel nincs szervezett szülésfelkészítő tanfolyam, ezért egyéni túrát tettünk, hogy képben legyünk mit, miért és hogyan, mikor elérkezik a nagy pillanat. Mindjárt egy negatív élménnyel indult a kaland (hozzáteszem nem a kórház jóvoltából), ugyanis a kórház környékén csak fizetős és meglehetősen limitált számú parkolóhely található, így ha nem este vagy hétvégén indul be a szülés, akkor nincs mese, csengetni kell a parkolásért. Ezen kívül azonban kellemes meglepetés volt a látogatás. Írom ezt azért, mert több rosszat, mint jót hallottam a kórházról és amúgy sem túl fényes a véleményem a magyar egészségügyről. Rövid keresgélés után ráleltünk emberünkre, egy nagyon kedves szülésznőre, aki tájékoztatott minket mindenről és válaszolt a kérdéseinkre, így megnyugodva távozhattunk. Ha a szülésnél és a kórházi benttartózkodás alatt is hasonló figyelemben lesz részünk, itt baj nem lesz. Már csak pár hét és megtudjuk.

Mivel szeretem a sorozatokat, ezért kicsit lopok tőlük és így kezdem a mai bejegyzést: ez történt az előző részben...

Tegnap elindultam a boltba annak tudatában, hogy piros riadó van
az országban a leesett ónos eső miatt (mindezt azért, mert előző nap nem
voltam annyira előrelátó, hogy több kenyeret, tejet, stb. vegyek, bár az
egész helyzetről csak este értesültem a híradóból). Már a lépcsőházban
megkaptam a magamét a szomszédságtól (mindhárom lakásból kint
voltak a folyosón, szóval nem lehet ám itt lesurranni észrevétlenül), a
legdurvább megjegyzés az volt, hogy a terhesek mindig elesnek ilyenkor.
Köszöntem szépen az általánosítást és folytattam a missziót a napi betevő
kenyérért. Kilépve a házból már tudtam, hogy hiányosságaim a korcsolyázás
terén behozhatatlanok, de azért megcéloztam a legközelebbi boltot. Nem
tudom, hányan látták a produkciómat és gondolták azt, hogy elment az eszem,
de szerintem mókás látványt nyújthattam, ahogy pingvin módra totyogva,
megállíthatatlanul haladtam a bolthoz és vissza. Jelentem: mission
accomplished, esés nélkül megúsztam a kalandot és hogy lássátok milyen
bátor vagyok, ma már megkértem a férjem, hogy menjen le ő a boltba (hogy ez
tegnap miért nem jutott eszembe, nem tudom, valószínűleg vágytam a friss
levegőre, meg elment az eszem is, minden lehetséges). Az agymenésen kívül
egyébként jól vagyunk, Ficánka ma eddig nagyon csendes volt, érzem én, hogy
éjszaka lesz még ennek böjtje.

Üdvözlök mindenkit, aki erre a blogra tévedt. Ha lehetne, kitenném a táblát: ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel..., de nem célom elijeszteni bárkit is. A blogot a kollégák és barátok kedvéért indítom elsősorban, meg azért is, hogy a sok hülyeség, ami bennem lapul, valahogy teret nyerjen.

Várpalotán élek és még pár hét választ el attól, hogy a karjaimban tartsam az első gyermekemet. Rólunk olvashattok majd az elkövetkezendő hetekben.